Kopasz jóllakottan terült el a farkasbőrön a tűz mellett. Elégedett volt a mai nappal. Az egyik csapdában talált egy vadkecskét, ami még élt, amikor rátalált. Ezzel legalább egy hétig kihúzzák. A kis csapat már fél éve élt az új barlangban, boldog harmóniában. Tollasbaba a törzsi hierarchia aljáról a tetejére került azzal, hogy ő volt az egyetlen nő közöttük. A gyermek, akit Sántakéz ideiglenesen Vigyorinak nevezett el, már a négykézlábmászós korszakában volt, és mindkét férfi rendkívül kedvelte. Nem aggasztotta őket egy percig sem, hogy jó eséllyel nem tőlük volt a gyerek. Egyrészt erőforrásként tekintettek rá, aki majd segít nekik, ha megöregednek, másrészt a gyerek a törzs része volt, és mivel csak négyen maradtak, minden élet duplán számított. Mindemellett a természetes emberi érzelmeket is maradéktalanul átélték, amit a gyerek kiváltott belőlük. A kicsi - mint neve is mutatta - igazán jókedélyű teremtés volt, talán azért, mert egyedüli gyerekként jóval több figyelem jutott ki neki, mint a régi törzsben a gyerekeknek.
Azt gondolhatnánk, hogy a régi törzzsel történt tragédia súlyosan beárnyékolta Kopaszék kis közösségének életét. Kopasz népe azonban nem igazán foglalkozott a múlttal. Sántakéz ugyan néha elmerengett azon, hogy mennyivel biztonságosabb volt egy nagy törzs tagjaként élni, ugyanis tudatában volt annak, hogy a szomszédos törzsek előbb-utóbb észreveszik, hogy a vadászterületük megüresedett. Hogy az ösvények elhagyatottak, hogy a jeleket senki sem újítja meg, hogy a csapdákban állatok maradnak otthagyva. Veszélyes dolog volt egy idegen törzs vadászterületére tévedni, de időről időre mégis megtették, hol véletlenül, hol kíváncsiságból, és ez a környező törzsekre is igaz volt.
Időnként hivatalosan is érintkezésbe léptek. Nem voltak ugyan tudatában, de ösztönösen érezték, hogy a beltenyészet nem jó dolog, és a hagyományaik része lett, hogy időnként fiatal férfiak egy másik törzs tagjaivá váltak. A környékbeli törzsek mind anyajogú társadalomban éltek, ami praktikusan azt jelentette, hogy a törzs ott volt, ahol a nők voltak. A férfiak előtt azonban ott volt a lehetőség, hogy egy másik törzshöz csatlakozzanak, és ez gyakran be is következett, amikor tavasszal rájuk tört a szerelem az ilyenkor történő találkozások során. A törzsek tavasszal megengedőbbek voltak az idegen ifjakkal szemben, nem ölték meg őket, ha leselkedni látták őket a nők körül, csak elkergették. Aztán ha az ifjú többször is visszatért, akkor előfordult, hogy befogadták, de ezt mindig a törzs vénei döntötték el. Ha jó vadásznak, és ügyes harcosnak gondolták, akkor könnyű dolga volt. Sántakéznek annak idején semmi esélye sem volt, de Kopaszt örömmel befogadta volna bármely törzs, ha éppen tovább akart volna állni.
Kopasz azonban eléggé magának való volt, nem igazán érzett magában hajtóerőt ahhoz, hogy egy idegen közösségbe illeszkedjen be. Bár elég lassan fejlődött a kortársaihoz képest, de végül is az eszével és az ügyességével komoly tiszteletet vívott ki magának a saját törzsén belül. Ha egy másik törzshöz csatlakozott volna, kezdhetett volna mindent elölről. Persze a szerelem sok mindenre rá tudja venni az embert, de Kopasz nem volt az a szerelmes típus. Vagy legalábbis még nem, aztán meg ugye közbe jött a földrengés, ami mindent megváltoztatott.
Szóval Sántakéz folyamatosan aggódott, és ezt időnként Kopasszal is megosztotta. Kopasz nem zavartatta magát különösebben. Töretlen optimizmussal tekintett a jövőbe, bízott magában, a képességeiben. Persze azért óvatosan járt kelt, és igyekezett nem felhívni magukra a figyelmet.
Időnként talált arra utaló jeleket, hogy a vadászterületükön más is járt, de találkozni senkivel sem találkozott. Kopasz népe kiemelkedően erős törzsnek számított a környéken, nem sokan mertek összetűzésbe keveredni velük. Azonban a lányaik is kiemelkedően szépnek számítottak a kor mércéje szerint, ez pedig a tavaszi időszakban bizonyára felbátorít jó pár ifjút, hogy kicsit széjjelnézzen a törzs barlangjának környékén. Sántakéz tudta ezt, és sokat gondolkodott azon, hogy mivel lehetne elvenni a szomszédos törzsek kedvét attól, hogy a közelükbe merészkedjenek. Végül arra jutott, hogy a legjobb módszer az elijesztés. Az ő törzse eltemette a halottait, és a temetkezési helyek széles körben tabunak számítottak. Ezért Sántakéz a barlangjuk környékét telerakta faágakra akasztott csontokkal, amelyek alá földhányásokat készített. Náluk ez volt a jele a temetkezésnek, és ez a környékbeli törzseknél is így volt.
Ezzel azonban nem elégedett meg. A régi temetkezési helyükről kiásott három koponyát, és a kanyon bejáratánál egy-egy karóra tűzte őket, majd bekente vérrel. Alattuk állati csontokat halmozott fel. Kopasznak nem kellett magyaráznia a dolgot. Mint egykori tanítványa, tisztában volt vele, hogy az egész csak humbug, de egy átlagos vadász ha ezt meglátta, akkor inkább messzire kerülte a helyet.
Mindez egy időre megoldotta a problémát. Sántakéz folyamatosan bátorította Kopaszt, hogy minél nagyobb területet járjon be, és hagyjon jeleket maga után, de Kopasz sosem szerette ha dirigálnak neki. Nagyon elégedett volt azzal, hogy mind a négyük élelmezéséről sikeresen gondoskodik, és igazság szerint ez minden figyelmét lekötötte. Benne nem volt az a folyamatos veszélyérzet, ami Sántakézben. Mivel ügyes vadász volt, tudott gondoskodni magáról. Feltehetőleg Sántakéz sem halt volna éhen, de a rossz keze miatt neki még a csapdák felállítása is gondot okozott.
A kicsi odamászott a jóllakott vadászhoz, aki a mellkasára ültette, és megböködte a pocakját a mutatóujjával, közben zümmögni kezdett.
- Jönnek a darazsak, jönnek a darazsak - kacagott a kicsire, aki boldogan visszavigyorgott. Kopasz óvatosan a szájába vette a kicsi karját.
- Én vagyok a szőrös medve! De finom husikát találtam itt a tűz mellett!
A kicsi nagyon élvezte a játékot, és vidáman göcögött. Tollasbaba a sarokból figyelte őket, ahol a kecskebőrt dörzsölgette egy horzsakővel. Ha végez a dörzsöléssel, majd beszórja hamuval, hogy kiszívja a maradék nedvességet, és később bekeni olvasztott faggyúval. Ez volt a bőr kikészítésének a módja, amit a többi asszonytól tanult. Szükségük volt mindenre, amit megszereztek, mert készleteket kellett felhalmozniuk. Kész csoda, hogy túlélték a telet. Az volt a szerencséjük, hogy a törzs csapdái továbbra is működtek, így hozzájutottak húshoz, és a barlang környéke tele volt csipkebogyó bokorral. Kopasz diófát is felfedezett a környéken, úgyhogy feltúratta Tollasbabával a havat, hátha talál diót.
Amikor kitavaszodott, megjelentek a rügyek a fákon, amelyek közül némelyik ehető volt, úgyhogy kezdett az étkezésük változatosabb lenni. Madártojás is akadt, és a patakba is visszatértek a halak. Ahogy az idő melegedett, úgy lett a kis csapat is egyre vidámabb. Hóolvadás idejére ugyan átmenetileg ki kellett költözniük a barlangból, mert a barlangi patak vészesen megduzzadt, de ez csak két hét kellemetlenséget jelentett.
Sántakéz ezt az időt arra használta fel, hogy hagymás növényeket gyűjtsön. A menekülésük során elfogyasztott farkashústól ugyanis gilisztásak lettek, és ez nagyon zavarta. Minden varázsszere a régi barlangban veszett, pedig a giliszták ellen nagyon hatásos szerei voltak. Felkerekedett hát, és az egyik vizenyős területen meg is találta a fokhagyma ősét, amit keresett. Először ő maga lakmározott be belőle jó alaposan, mert hát a fontossági sorrendet be kell tartani ugyebár, majd a többiekre is ráparancsolt. A gyerek nem volt gilisztás, mert csak anyatejet evett, de Tollasbaba igen.
A kúra egy hétig tartott. mindennap háromszor megettek egy fej fokhagymát. Két nap múlva már mindenük bűzlött a fokhagymától, de a székletükből lassan elmaradtak a giliszták. Sántakéz Kopasszal nagy egyetértésben arra is rászorította Tollasbabát, hogy a gyereket időnként lemossa, ha az nagyon összecsinálta magát. A barlangban nem tűrték meg a szarszagot, erre mindketten nagyon kényesek voltak.
Nyáron inkább a barlang előtt tartózkodtak. A barlang egy szurdok végében volt, gyakorlatilag csak egyfelől lehetett megközelíteni, és ráadásul ahhoz bele kellett gázolni a patakba, ami zajjal járt. Ha lett volna kutyájuk, az sokat segített volna a biztonságban, de ebben a korban a kutyák háziasítása még nem történt meg. Kopasz és Sántakéz azonban nem bízta a véletlenre a dolgot, több csapdát is elhelyeztek a szurdok különböző pontjain, és arra is figyeltek, hogy ne mindig ugyanott járjanak, amitől egy jól látható ösvény keletkezne.
Ez az elővigyázatosság később kapóra jött nekik, de erről majd egy másik fejezetben lesz szó.
