Mindent elintéztünk. Lefoglaltuk Emlőkének a szállást és a repülőjegyet, teletankoltam az autót, és megvettem az autópályamatricákat Szlovákiába és Csehországba. Hétfőn és kedden mindketten dolgoztunk, kedd este pedig Erika nálam aludt. Naná, hogy kihasználtam az alkalmat, ő meg nem tiltakozott, úgyhogy másnap reggel kissé kialvatlanul ébredtünk. Készítettem egy kiadós rántottát reggelire, majd lehordtuk a csomagjainkat a kocsiba. Kicsi autóm van, egy Toyota Yaris, Totyinak becézem. Odalent azzal kellett szembesülnöm, hogy Totyit már megint összeszarták azok a kurva galambok. Fák vannak a házunk előtt, amelyek ágai benyúlnak a parkoló fölé.
Alaposan megpakoltuk a csomagtartóját, közben Erika felhívta a figyelmemet, hogy Emlőkének is szüksége lesz majd helyre a visszaúton. Mivel hátul nem ült senki, úgy ítéltem meg, hogy ennyi hely majd éppen elég lesz a professzor asszonynak, meg a csomagjának. Gyönyörű időnk volt. Erika is behuppant az anyósülésre, gázt adtam, és indultunk.
Sima útunk volt Hegyeshalomig. Erika aludt egyet, aztán amikor elfordultunk Pozsony felé, megkérdezte, hogy nem állhatnánk-e meg kicsit körülnézni. Nem lelkesedtem a gondolatért, nem szeretek egy ismeretlen nagyvárosban autóval közlekedni. Ami a legjobban idegesített, az a parkolás. Halvány fogalmam sem volt a Pozsonyi parkolási rendről, egyáltalán nem készültem rá a városra, hiszen nem ez volt az uticélunk. De Erika addig rágta a fülemet, hogy végül beadtam a derekam, és letértem jobbra a Prága felé vezető útról. A Stefanovkán lecsorogtunk a dugóban a belvárosig, és a Paliszádon leparkoltam a kocsit. Áldottam az eget, hogy a szlovákok eurót használnak, mert volt nálam valamennyi, ami még régi utazásokból megmaradt, így nem volt gond megtömni a parkolóautomatát.
A város nagyon szép, az építészet olyan, mint Budapesten, csak az utcák szűkebbek, sőt itt sikátorok is vannak. Látszik, hogy a középkori utcaszerkezethez igazodtak. A fekvése természetesen nem versenyezhet az otthonival, de az utcákon otthon éreztem magam. Sikerült Erikát meggyőznöm, hogy sétáljunk fel a várhoz a kilátásért. Megérte az izzadás, a kilátás csodálatos volt. Mondjuk a Dunán átívelő híd valami elképesztően rondára sikerült, szerintem napalmot érdemelne, de hát a szocializmusban, amikor épült, az ízléstelen monumentális szörnyek megépítése nemzeti ügy volt.
A várból a hercegprímási palotához mentünk, vettünk egy fagyit, és lófráltunk a szűk utcákban, amíg el nem fogyott. Bennem végig ott motoszkált, hogy Prága elég messze van még, és indulni kéne, úgyhogy elkezdtem szívni Erika vérét, hogy elég volt a városnézésből. Az autó felé irányoztuk a lépteinket. A Suche Myto-nál akartunk épp átmenni a zebrán. Egy autós már nem fért át a zöldön. Tisztán emlékszem, egy Redbull matricázású autó volt, az a fajta, aminek egy hatalmas Redbull palack is be volt építve a karosszériában. A zebrán állt, és bár nem volt mögötte senki, esze ágában sem volt visszatolatni a zebráról. Ráztam a fejemet, ahogy kikerültük. Egy fiatal férfi vezette, a hátsó ülésen két lány ült, talán hostessek. A pöcsfejnek nem tetszett, hogy rázom a fejem, letekerte az ablakát és kiordított. Elég ideges voltam a városnézés miatt, úgyhogy visszaordítottam neki az egyetlen orosz káromkodást, amit ismertem, remélve, hogy a nyelvrokonság miatt érteni fogja.
- Job tvaju maty, idiot!
Az ipse erre kiszált a kocsiból. Erika elkezdett ráncigálni, és az út közepén álló járdaszigetre húzott, miközben az ifjú bika karattyolását hallgattam. Szemben álltunk egymással, úgy nézett ki, hogy ebből verekedés lesz. Az illető egy kicsit magasabb és soványabb volt nálam, zselézett hülyegyerekfrizurával. Ekkor jutott eszembe a késem.
Mindig hordok magamnál egy rugóskést azóta, hogy szemtanúja voltam, hogy két vadbarom hogyan ver meg egy tökidegen középkorú embert heccből a négyes metrón. Azt a bénultságot, és azt a megalázó érzést ahogy mindenki kerüli a két aggresszív idióta tekintetét. Senki sem sietett az áldozat védelmére. Egy ideig. Aztán egyszercsak azt látom, hogy valaki leüti a főkolompost, majd a haverja is kapott egy maflást. A metró megállt, és egy tagbaszakadt fickó kidobta a két kötekedőt. Majd sokat mondóan végignézett az utazóközönségen, és csak annyit mondott "Beszariak!".
Na akkor elhatároztam, hogy én bizony nem leszek beszari. Nem járok küzdősportra, úgyhogy első körben beszereztem egy paprikasprét. Rá egy évre egy kirakodóvásárban aztán szembejött egy igen dekoratív rugóskés, és azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. Baromira nem értek a késes verekedéshez, de azt személyes tapasztalatból tudom, hogy egy nyíló rugóskés látványa az emberek többségét megállásra készteti. Még sosem használtam, de ott abban a pillanatban úgy éreztem, eljött az idő. A szlovák csak jött felém, úgyhogy előhúztam a kést a mellényzsebemből, és kipattintottam.
Az ifjú titán abban a pillanatban megállt. Közben mögötte felgyűltek az autók, és a forgalom zöld lámpát kapott, úgyhogy elkezdtek dudálni neki. Hirtelen rájött, hogy ez remek ok a visszavonulásra, úgyhogy bepattant az autóba, és továbbhajtott.
Az egész olyan hirtelen történt, és pillanatok alatt elöntött az adrenalin. Ziháltam, miközben Erika rémülten bámult rám.
- Bazmeg, te nem vagy normális!
- Kussoljál - vakkantottam vissza. Még dolgozott bennem a feszültség. - Én nem leszek áldozat! - jelentettem ki.
Erika egy szót se szólt, én pedig elfordultam tőle. Rendkívül bántott a megjegyzése.
Mivel nem tudtam, hogy akik látták az incidenst, nem szólnak-e a rendőröknek, ezért mihelyst az úttest másik oldalára értünk, sietősre vettem a lépteimet. Kezdett visszatérni a józan ítélőképességem, és azt kezdtem mérlegelni, hogy vajon rajta vagyunk-e valamilyen térfigyelő kamerán. Óvatosan körülnéztem, szerencsére egy kamerát sem láttam. A biztonság kedvéért feltettem a sapkámat, és levettem a dzsekimet.
Erika loholt utánnam, de nem bírta sokáig.
- Várj már meg, te idióta!
Ezen megint felhúztam magamat, és tovább siettem a Paliszád sarkáig, ahol aztán megálltam.
Kisvártatva Erika is befutott, és nekem szögezte a kérdést.
- Ez meg mi volt?
Mivel ez most végre nem volt sértő, eljött a válaszok ideje.
- Ez kérlek szépen konfliktuskezelés volt. Te nem ismered a férfiak világát túl jól, én meg kénytelen voltam megismerni, úgyhogy ha kérhetném, ezt a számonkérő hangnemet tartsd meg magadnak.
- Basszus ezért simán lecsukhatnak, azt ugye tudod.
- Tudom. De simán meg is verhettek volna. Az a tahó nagyon bizonyítani akart a csajok előtt.
- El is futhattál volna.
- N e m f u t o k e l !!! Érted? Nem futok el. Elfutottam párszor, de ezt egyszer abba kell hagyni. És én abbahagytam. Én nem futok el. Legalábbis amíg nem az marad az utolsó megoldás.
- Meg is halhattál volna. Honnan tudod, hogy nála nem volt kés?
- Na ez speciel látszott rajta. Ez nagyon nem az a fajta volt. De ezt ne most beszéljük meg.
Erika mondani akart valamit, de elharapta. Úgyhogy folytattam.
- Itt a kocsikulcs. Menj az autóhoz, a harmadik utcán fordulj jobbra, aztán megint jobbra. Ott menj egyenesen addig, amíg meg nem látsz a járdán. Aztán vegyél fel. Ha rajta vagyok valami kamerán, nem akarom, hogy a kocsihoz kötni tudjanak.
Erika nem vitatkozott. Szerencsére tudott vezetni. Amíg a kocsihoz ment, én továbbfutottam, és egy keresztutcán átmentem a Paliszáddal párhuzamos Tolsteho utcába. Közben végig azt figyeltem, hogy merre vannak kamerák esetleg. Egyet se láttam, de persze ez nem jelenti azt, hogy tényleg nem volt. Kisvártatva megjelent Erika a kocsival, úgyhogy beszálltam az anyósülésre.
- Fogalmam sincs merre menjek - jelentette ki.
- Bemegyünk megint a Paliszádba, és követjük a fő útvonalat. Ez visszavisz minket az autópályára.
- Oké, te vagy a mitfáhrer.
Erika egyáltalán nem volt gyakorlott vezető, az autó is ismeretlen volt neki, úgyhogy teljesen lekötötte a figyelmét a vezetés. Legalább addig is csöndben volt. Hosszas kanyargás után tényleg visszajutottunk az autópályára, ahol megálltunk a leállósávon, hogy helyet cseréljünk. Persze ahogy beült az anyósülésre, rögtön kinyílt a csipája.
- A franc se gondolta volna, hogy kés van nálad.
- Nem ez az egyetlen dolog, amit nem tudsz rólam.
- Bazmeg, remélem embert nem öltél.
- Azért van kés nálam, mert a tököm tele van azzal, hogy aggresszióval célt lehet érni. Hát most nem lehetett.
- De lehetett volna.
- Figyelj, te ezt nem tudod, de az ilyen nagypofájúak nagyrésze igazából beszari. Ez is az volt. A nagypofájúság csak addig terjed, amíg nincs kockázat.
- És ha nem lett volna beszari?
- Azért én sem megyek fejjel a falnak. Kétajtós szekrényekkel nem kötözködök. Ez egy nyálgép volt, tökre látszott.
- És ha ő is kést húz, akkor mi van?
- Akkor valszleg elfutok. Nem vagyok hülye.
- Na végre valami normális mondat.
- Menj a picsába. Amit csináltam, annak az az eredménye, hogy ez a kis geci egy kicsit most visszavesz. Megalázva érzi magát, de még ha tök süti, akkor is lejön neki, hogy a kés azért került elő, mert nekiállt emberkedni.
- Fasza, akkor most te is megaláztál valakit.
Na erre már felhúztam magam.
- Bakker ne legyél már ennyire X kromoszóma! Kinek volt igaza? Neki vagy nekem?
- Egyikőtöknek sem!
- A lófaszt nem bazmeg! Ne őrjíts már meg! Ki állt rá a zebrára?
- Ő!
- És én megtámadtam ezért? Nem. Megráztam a fejem, hogy nem tetszik.
- Nem kellett volna belekötni.
- Bakker neked elmentek otthonról. Nem kötöttem belé. Tahó volt, megráztam a fejem, erre még nagyobb tahó lett, szerinted ennek hol lett volna vége? Komolyan, neked most az a fontos, hogy engem lebaszhass, de annak a tahónak a viselkedése az számodra elfogadható. Elmész te a picsába bazmeg! - ekkor már nagyon ki voltam akadva.
- Ne beszélj így velem.
- Akkor meg ne akarj kioktatni, hogy miért nem úgy viselkedek, ahogy te akarod.
- Én csak aggódtam.
- Ez nem jogosít fel arra, hogy igazságtalan legyél velem.
- Nem vagyok igazságtalan!
- Na jó, ezt most hagyjuk abba, ne szólj hozzám légyszíves.
Na ezen Erika bedurcizott, de legalább csönd lett. Brno-ig meg sem álltunk, ott már nagyon pisilnie kellett, úgyhogy kénytelen volt megtörni a csendet. Úgy tettem, mintha nem veszekedtünk volna, és behajtottam egy útszéli McDonalds-ba. Amit amúgy nem igazán kedvelek, de nem akartam sok időt tölteni azzal, hogy éttermet keresek, meg parkolóhelyet.
Csendben falatozgattunk, amikor Erika hirtelen lebukott az asztal alá. Nézett fel rám a nagy szemeivel, és azt suttogta:
- Viselkedj természetesen!
- Oké. Mi a szitu!
- Itt a volt főnököm!
- Itt? Brnoban?
- Igen!
- Mit keres itt?
- Nem tudom!
- És miért kell elbújnod?
- Hosszú.
- Á értem. Lefeküdtél vele.
- Nem. Azaz igen, de nem azért.
- Hanem?
- A kocsiban majd elmondom.
Összeszedtem a maradék kaját, és amikor a fazon épp rendelt, kisompolyogtunk az ajtón. Eközben azon morfondíroztam, hogy én ezt a faszit mintha már láttam volna valahol. Az érzés nagyon hasonló volt ahhoz, mint amikor egy szó nem jut az eszünkbe, vagy egy színész neve, akárhogy is erőlködünk. Hiába törtem a fejemet, kénytelen voltam feladni, azzal nyugtatva magamat, hogy majd úgy is eszembe jut.
