Melyben ősi hőseink új szállást keresnek.
Metsző hideg volt az éjszaka, amely körülölelte a két férfit, és a gyerekét a hátán cipelő nőt. Tollasbaba valósággal nyüszített, annyira fázott a lába. A gyerek is nagyon kimerült lehetett, mert kábán hevert az anyja vállára borulva. Kopasz ment legelöl, mint az új négy tagú törzs legerősebb tagja, utána Sántakezű, majd a nő zárta a sort. Nem szóltak egymáshoz, mert annyira hideg volt, hogy még a beszéd is nehezükre esett. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy ha nem találnak szállást másnapig, akkor meghalnak. Ez a tudat rejtett tartalékokat mozgósított bennük. Az egykori törzsük ügyes vadászokból állt, bőséges készleteik voltak felhalmozva a barlangban, amely végül a törzs sírjává vált a földrengés során. Így aztán a tél ellenére elég jóltáplált volt a két férfi, és még a perifériára szorult Tollasbaba sem éhezett. A vadászterület elég nagy volt, és bár voltak súrlódások a szomszéd törzsekkel, mivel népes közösségről volt szó, a direkt konfliktust senki nem merte vállalni velük. Emellet a törzsnek a téli időszak a korlátlanul elraktározható hús idejét is jelentette, ami kiegészült egy speciális tudással, a téli medvevadászattal. A környék medvéi téli álmot aludtak, rendszerint egy fa gyökerei közé kapart lyukban, vagy egy barlangban. Ez nem annyira álom volt, mint inkább lelassult működés, de a lényeg az, hogy a medvék védtelenebbek voltak, mint máskor. A törzs vadászainak különös tehetsége volt a rejtőzködő medvék felkutatására, s ha valaki ráakadt egyre, akkor azt a többi vadásszal könyörtelenül megölték. Ez aztán majd egy hétre ellátta hússal az egész törzset.
Az egyik ilyen vadászat során bukkantak rá arra a barlangra, ahova most igyekeztek. A barlang afféle éléskamraként működött, ugyanis eddig szinte minden télen találtak benne medvét, így volt ez idén is. Azt, hogy ebbe a barlangba is beköltözzenek, több okból is elvetették. Egyrészt így le kellett volna mondani az évenkénti egy medvéről, másrészt a barlangal volt egy kis probléma. Egy patak folyt ki belőle, ami a tavaszi hóolvadáskor a többszörösére is képes volt megduzzadni, akár teljesen megtöltve a barlangot. A medvéket ez nem zavarta, mert ők már a hóólvadás előtt elhagyták a helyet, de az állandó szállást ígénylő emberek számára ez alkalmatlanná tette a beköltözésre.
Most mégis ide tartottak, mert nem volt más választásuk. Fedett helyet kell találniuk, mielőtt megfagynak. Szerencsére telehold volt, és a hó által visszavert fény elég jól megvilágította a tájat, így Kopasz jól tudott tájékozódni.
A barlang nem volt közel, és éjjel lévén ragadozókra is számítaniuk kellett. Hoztak ugyan gyantás fenyőágakat magukkal, de nem volt miről meggyújtani. Kopasz két ággal is próbálkozott, de a szél hamar elfújta a lángot. Sántakezűnél volt parázs, egy bőrdarabban őrízgette, éppen csak annyi levegőt hagyva neki, amennyi a fennmaradásához szükséges. Ezzel együtt meglehetősen kétséges volt, hogy a parázs kibírja a barlangig.
Kb. félúton járhattak, amikor meghallották az első farkasvonítást. Sietősre fogták a lépteiket, ami ilyen sötétben a jeges hegyoldalban életveszélyes volt, de tudták, ha nem érnek el a barlanghoz, a farkasok széttépik őket.
Egy szempár villant jobbra tőlük, a falka megkezdte a bekerítésüket. Kezdetét vette a hajsza. Egy szurdokba értek, és Kopasz tudta, hogy innen kezdve felgyorsulnak az események. Ha a farkasok meg tudják kerülni a szurdokot, akkor annak kijáratánál már várni fogják őket, míg a falka másik fele mögöttük blokkolja a kijutást. Működésbe lépett az életösztön, és teljes erőből futni kezdett. Sántakezű, és a gyerekét cipelő Tollasbaba lemaradt mögötte. A sötétben azonban Kopasz elvétette a lépést, és elvágódott egy kövön. Kemény fából faragták, de megfájdult a bokája. Sántikálva továbbbicegett, de annyira lelassult, hogy Sántakezű és a nő beérték. Ők ketten teljesen erejük végére értek. Kopasz érzékeit kiélesítette az adrenalin. Rájött, hogy a barlang most nem jelent megoldást számukra, hiszen a farkasok elől nem tudják a bejáratot elzárni. Itt és most kell megoldást találnia. Balra egy félig kidőlt fenyő sziluettje bontakozott ki a sötétben. Intett a többieknek, hogy kövessék, és a fenyő felé vette az irányt. A fenyő nekidőlt egy kiugró sziklának, tulajdonképpen fennakadt rajta. Ágain a kezüket használva könnyen fel tudtak kapaszkodni. Kopasz úgy okoskodott, hogy ugyanezt a farkasok jóval nehezebben tudják megtenni. Nagyon lassan ment a mászás, különösen Sántakezűnek, aki miatt Tollasbaba sem tudott előrébb jutni. Kopasz visszamászott segíteni az öregnek, majd amikor felértek a párkányra, a nőt is felhúzta. Itt a szurdokban nem fújt a szél, és hamarosan meghallották a hó ropogását, ahogy a farkasok megérkeztek. Kopasznak nem volt fegyvere, és tökéletesen tisztában volt vele, hogy a farkasok meg fognak próbálni utánamászni. Ezért elővette egyik legnagyobb kincsét, egy lapos obszidiánkövet, ami körülbelül ugyanazt a funkciót töltötte be nála, mint egy modern kori embernél a zsebkés.
Szép komótosan nekiállt lenyiszálni a fenyő egyik ágát. A farkasok halk morgásokat hallattak odalenn, ahogy gyülekeztek, és csak idő kérdése volt, hogy megpróbálnak feljutni a fenyőn. Kopasz nem aggódott különösebben. Egyszerre csak egy farkas tudott a fatörzsön végigmászni, és az oldalágak miatt nem tudott ugrani. Így kénytelen lesz Kopasz lándszájának hatótávolságán belül is kúszva közelíteni, ami ideális célponttá teszi a támadót.
A lándzsa elkészült, miközben a farkasok egyre idegesebbek lettek. Kopasz kicsit lejjebb húzódott, hogy felingerelje őket. Azok megpróbálták alulról ugorva elérni. Ez tetszett Kopasznak. Még lejjebb mászott és a kihegyezett botot döfésre emelte. Ha elég magasra ugrik a farkas pont meg tudja szúrni. Kopasz tudta, hogy a farkas önkéntelenül is ki fogja nyitni a száját, és pontosan erre volt szüksége. A szájon belül csupa lágy szövet van, ha sikerülne beleszúrni a farkas szájába úgy, hogy az ne tudjon ráharapni a botra, azt a farkast hosszú időre harcképtelenné tenné.
Teste megfeszült. Ebben a pillanatban az egyik farkas nekiiramodott a fenyő törzsének. Ez megosztotta Kopasz figyelmét és elvétette az alulról támadó ugró állatot. A felfelé kúszó farkas eközben vészes közelségbe ért. Kopasz hirtelen kiegyenesedett, és teljes erőből szemen szúrta, majd reflexből visszahúzta a kihegyezett botot. Pillanatnyi habozás nélkül újra lecsapott, és a legérzékenyebb pontján találta el, az orrán. A farkas felvonyított, és hátrálni kezdett. Közben alulról ismét ugrálni kezdett a falka többi tagja, de Kopasz nem figyelt rájuk, tudta, hogy neki a fán levő farkast kell elintéznie. Egyik kezével erősen megmarkolta a fenyő egyik felfelé álló ágát, és azzal a lendülettel előrelépve az állat felé szúrt. A farkas épen maradt szemére célzott, de az állat félrekapta a fejét, s így a nyaka oldalát találta el. A nagy bunda kissé lefékezte a lándzsát, és a farkas ráharapott a botra. Kopasz húzni kezdte, de a farkas nem engedett. Ekkor Kopasz tekerni kezdte a rudat, és s eközben ahogy a farkas kénytelen volt engedni a bot forgásának, visszahúzta annyira, hogy a lándzsa hegye az állat száján belül került, majd teljes erővel előre tolta a fegyverét, miközben csavart rajta mégegyet. A farkas szemei elkerekültek a fájdalomtol, ahogy a bot a torkába fúródott. Kopasz visszahúzta a lándzsát, majd ezúttal sikeresen belevágta félájult ellenfele ép szemébe. A szerencsétlen vérző és vak állat egész testében remegett, majd lebillent az ágról a többi farkas közé.
Amíg a viadal tartott, Sántakezű kétségbeesetten igyekezett tüzet csiholni a parazsából. Gyantás gallyakat tördelt le a fáról, és a lenti küzdelemről teljesen megfeledkezve fújkálta a kupac közepébe helyezett parazsat.
Összesen hat harcképes farkas maradt a fa körül, s egy újabb tett próbát, hogy felmásszon a fán. Kopasz hátraszólt Sántakezűnek, hogy hagyja a tüzet, inkább vágjon neki egy másik botot, és hegyezze ki. A saját lándzsájának a hegyét is újrafaragta eközben, majd lejjebb mászott, hogy felingerelje a falkát. A fán felfelé kúszó farkas eközben a közelébe ért. Kopasz a két lábával olyan szorosan átkulcsolta a fa törzsét, amennyire csak tudta, majd orron szúrta a farkast. Az állat a fájdalomtól felüvöltött, mire Kopasz villámgyorsan a szájába szúrt. Ezúttal nem húzta vissza a lándzsát, hanem teljes erőből ránehezedett, és tolta le az állat torkán. A lándzsa kiváltotta hányási reflex miatt a farkas nem tudott ráharapni a botra, így Kopasz egészen a gyomráig leszúrt, majd lassan forgatva elkezdte visszahúzni a fegyverét. A farkas szájából ömlött a vér, aminek a szaga megbolondította a falka többi tagját. Kopasz visszamászott a korábbi pozíciójába, és csendben figyelte, ahogy a sebzett ordasból szép lassan elfogy az élet. Mivel arra számított, hogy sokáig kell kitartaniuk a szikla tetején, szerette volna a farkas tetemét megszerezni a húsáért. Kopasz törzse nem evett ragadozó állatokat a medvéket leszámítva, de most nem voltak abban a helyzetben, hogy válogassanak.
A vérszagtól megvadult falka döntő támadásra szánta el magát. Három a sziklára próbált meg felkapaszkodni, kettő pedig nekiindult a fának. Egymást ugyan kifejezetten akadályozták, de mégis aránylag gyorsan eljutottak halott falkatársuk teteméig. Kopasz ismét az eddigi taktikával próbálkozott, de közben aggodalmasan pillantgatott hátra a szikla felé, ahol Sántakezű és Tollasbaba rémulten figyelték a farkasokat. Azok egyfolytában ugráltak felfelé, de a jeges sziklán nem bírtak megkapaszkodni.
Kopasz eközben lendületesen szurkált a közeledő farkas felé, amelyiknek sikerült ráharapni a botra, s addig rázta a fejét, amíg sikerült kitépnie Kopasz kezéből. Kopasz rémülten meredt a közeledő fenevadra, s megpróbált hátrálni, de a farkas beleharapott a lábába, és nem engedte. Kopasz elvesztette az egyensúlyát, és lecsúszott a fatörzsről, a rajta csimpaszkodó farkassal együtt. Az utolsó pillanatban sikerült csak megkapaszkodnia a fenyő oldaláról lefelé lógó ágban. Támadója a meglepetéstől elengedte a lábát, és egy nagy nyikkanással a sziklás talajra zuhant. Komolyan megsérülhetett, mert csak vonszolta magát a földön.
Ez alatt a második farkas tovább kúszott Kopasz feje fölött a fatörzsön, egyenesen Tollasbaba felé. A sziklát rohamozó farkasok visszatértek a fa alá, és Kopasz lába felé kapkodtak, aki kétségbeesetten próbálta feljebb húzni magát. A farkas vicsorgó pofával közeledett a szikla pereméhez, ahol az észbekapó Sántakezű egy fenyőággal csapkodta feléje. A farkas nem törődött vele, hátsó lábai megfeszültek, hogy a varázsló nyakának ugorjon, ám ekkor egy vasmarok zárult össze a farkán, és lerántotta a fáról. Kopasznak sikerült visszavergődnie a fára, és az utolsó pillanatban avatkozott közbe. A farkas talpra esett, de rosszul. Az egyik lába rendellenes szögben állt, három lábon bicegett vissza társaihoz.
A falka elbizonytalanodott. Rövid idő alatt csak hárman maradtak hadrafogható állapotban. Egy társuk elpusztult, a másik vakon és vérző fejjel nyüszít, a harmadik alig bír mozogni, a negyediknek meg az egyik lába törött el. Bár rettenetesen éhesek voltak, úgy döntöttek, hogy inkább kivárnak. Leheveredtek a fa körül, és átható tekintetüket a három elcsigázott emberre függesztették.
Kopasz elérkezettnek látta az időt, hogy a döglött farkas tetemét megszerezze. Bár sajgott a sebe, ahol az egyik farkas a lábába mart, de lemászott a tetemig, amelynek szájából még mindig folyt a vér. Megpiszkálta az állatot, de az nem mozdult. Bőrszalagot tekert le a kezéről, és a vadállat hátsó lábára kötözte, majd el kezdte felfelé vonszolni a fatörzsön. Amikor a sziklára élt, felkötötte a tetemet a fenyőre, és kedvenc kövével módszeresen nekilátott kibelezni a zsákmányt. Miután felvágta az állat hasát, leakasztotta a fáról, és lábait bedugta a még meleg belek közé. A varázsló és a nő hasonlóképp cselekedett. Szorosan átkarolták egymást, és elkezdtek zümmögni. Ez a zümmögés amolyan törzsi rituálé volt, stresszlevezető és szociális szerepet is betöltött.
Ahogy Kopasz és a nő zümmögött, Sántakezű dallamos hangon kántálni kezdett.
Kopasz nagy vadász! Zümmmmm, zümmmmmm.
Kopasz megölte a farkast! Zümmmm, zümmmmmm.
Kopasz megvédi a törzsét, és húst hoz nekünk. Zümmmmmmm, zümmmmmm.
Kopasz az új törzsfőnök, és Sántakezű a varázsló! Zümmmmmmm, zümmmmmm.
Egészen addig zümmögtek elégedetten, amíg a tetem ki nem hűlt. Ekkor Kopasz visszaakasztotta a fára, és kibelezte. A beleket ledobta a szikla tövébe, ahol azt a falka megmaradt mozgásképes tagjai pillanatok alatt eltüntették.
Ezalatt Sántakezű ismét a tűz meggyújtásával próbálkozott. Mivel az erőlködéstől folyton köhögésroham jött rá, ezért nem járt sikerrel, úgyhogy Kopasz vette kézbe a dolgot. Kisvártatva vékony füstcsík kúszott felfelé a parázsból és apróra tépkedett hártyavékony fenyőkéreg darabokból álló kupacból. Fellobbant az első láng, és rövidesen takaros tűz lobogott a szikla tetején. Tollasbaba maga elé vette a gyerekét, és szoptatni kezdte, amíg Kopasz kivágta a farkas szívét és máját, majd egy-egy bot végére szúrta őket. A májas botot odaadta a varázslónak, a szívet ő maga sütögette. Az, hogy Tollasbabának is adjon a húsból, fel sem merült benne mindaddig, amíg a varázsló a nő felé biccentett. Felállt a tűztől, és a farkas csombjából kikanyarított egy jókora darabot, amit odadobott a nő elé. Az egy követ tett a tűz mellé, és ráfektette a húst.
Amikor az étel megsült, hosszú percekig csak rágtak, és rágtak. A világuk teljesen beszűkült a rágós hússal való küzdelemre, kivéve Sántakezűt, akinek a jóval puhább máj jutott. Amikor végeztek az evéssel, Kopasz - élve az újdonsült törzsfőnöki jogával - rászólt a nőre, hogy tartsa nyitva a szemét, majd nekidőlve a másik kettő hátának, abban a pillanatban elaludt ahogy lehúnyta a szemét. Mindannyian kimerültek voltak, de valakinek őrködnie kellett a farkasok miatt.
Reggel úgy ébredtek, hogy a tűz teljesen leégett, viszont a farkasok sem voltak sehol. Kopasz először is a tűz maradványaihoz ment, hátha talál még egy parazsat, amit magával vihet. Nem volt szerencséje, mérgelődve ledobta hát a kibelezett farkas tetemét a szikláról, majd óvatosan lemászott a fán, és szemügyre vette a terepet. A tegnapi küzdelem másik áldozata, megvakított farkas egy bokor alatt lapult, s erősen fülelt. Ahogy meghallotta a közeledő zajokat, ínyét felhúzva vicsorogni kezdett. Kopasz szúrásra készen tartotta a lándzsáját, amit megtalált a földön, míg Sántakezű egy öklömnyi követ vett az ép kezébe. A két férfi két oldalról közelített az állat felé, akit az így keletkezett zajok teljesen összezavartak. Se a szemére, se a szaglására nem hagyatkozhatott, nyilvánvaló volt, hogy a napjai akkor is meg vannak számlálva, ha az emberek életben hagyják. De nem így történt. A prédának kiszemelt emberek most eljöttek, hogy pontot tegyenek az ügy végére. Végső kétségbeesésében kitörésre szánta el magát, de nekirohant egy fatörzsnek. Először Sántakezű ért a kábultan kóválygó kétségbeesett állathoz, és fejbedobta a kezében tartott sziklával. Kopasz ezt látván félredobta a lándzsáját, mivel nem akarta kilyukasztani az állat bundáját. Felvette a földről Sántakezű szikláját, és módszeresen péppé verte a szerencsétlen farkas fejét, majd ugyanúgy kibelezte, mint a tegnapit.
Mikor végzett, vállára vetette a hullát, és odavakkantott Sántakezűnek, hogy hozza a másik ordas testét. Így baktattak végig a szurdokon, ami egy még nagyobb kanyonba ágazott be. Ennek a kanyonnak a felső végén volt a barlang, ahova igyekeztek. A szűk völgy közepén a jég alatt csörgedezett az a patak, ami a barlangból folyt ki. Ennek folyását követték visszafelé, egészen addig, amíg eljutottak a barlangig. Itt megálltak, mert nem akartak óvatlanul belépni. Szükségük volt valamire, amivel világítanak odabenn. A barlang feletti hegyoldalban néhány fenyő küzdött a rossz talajjal, és az előnytelen tájolással. Kopasz odakaffantott Sántakezűnek, hogy várják meg. A nőnek nem szólt külön, teljesen természetesnek vette, hogy az Sántakezűvel marad. A vén varázsló, a nő és a gyerek jelentették most a törzs otthon maradó részét, Kopasz pedig az egyetlen vadász és intéző szerepet töltötte be.
Óvatosan felkapaszkodott a meredélyen, és megragadta a legközelebbi fenyőfa gyökerét. Felhúzta magát, majd szemrevételezte a fát. Gyantára és száraz ágakra volt szüksége. Habár a nedves fenyőág is jól ég, de Kopasz nem akart füstöt, nehogy felhívja magukra a figyelmet. Mintegy húsz lépesre meglátott egy kiszáradt törpefenyőt, hát odamászott. A fa igen szívós volt, ezért csak a vékonyabb ágakat tudta letörni. A gallyakat összekötötte a farkasok ellen már jól bevállt bőrszíjjal, és a hátára erősítve visszamászott a többiekhez. Kis batyujából elővette a tűzszerszámokat, és nekiált a tűzcsinálásnak. Fáradozását mintegy tíz perc után siker koronázta, és egy vékony füstcsík kanyargott elő a fenyőtű és finomra hántolt fenyőkéreg keverékéből, amit a szerszám köré halmozott. Rövidesen pofás kis tűz lobogott a barlang előtt, Kopasz pedig visszamászott a hegyoldalba, hogy gyantát szerezzen. Törött faágakat keresett a szemével, ezeken a helyeken izzadják ki a legtöbb gyantát a fenyők. Hamarosan két maréknyi gyantát sikerült összekapargatnia obszidián pengéjével, és ezt az egyik farkas bőréből kivágott darabba csomagolta, majd egy félbe hasított bot végére ügyeskedte. Ezután a rögtönzött fáklyát a tűzbe tartotta, ahol az kisvártatva tüzet fogott, majd az égő bőrnek és szőrnek köszönhetően elképesztő szagot árasztva lángolni kezdett. Kopasz belépett a barlangba. Semmi gyanúsat nem észlelt, hát tovább ugrált kőről kőre a patak medrében. A barlang belül kiöblösödött, a terem hátulját pedig egy hatalmas cseppkőoszlop zárta. Kopasz beleszippantott a levegőbe. A kor embereinek meglehetősen jó szaglásuk volt. Kopasz orra nem jelzett állati szagot. Visszament hát a többiekhez, és behívta őket. Az aprócska törzs új otthont talált.
